Hazaértem és letettem A vándorbotot kezembül, S veszem a lantot helyébe; Mely sokáig félretéve Hallgatott, most ujra zendül.
Melyik a leglélekrázóbb, A legfájóbb húr e lanton? Azt verem, hogy ujjaimtól A húr, s ennek hangjaitól Bennem a szív megszakadjon!
Messze jártam, sokat láttam... Sokat? oh nem! mindig egyet. Azt, hogy a hon ereje fogy, Hogy meghalni készülünk, hogy Elfajult a magyar nemzet.
Alkotmányunk egy vásártér, Melyen lelket adnak, vesznek, Adnak-vesznek olcsó pénzért, Egy kis címért, egy ebédért - Jó éjszakát ily nemzetnek!
Elmegyünk a másvilágra, S nem a magasról esünk le, Mint madár, melyet lelőnek Közeléből a felhőnek, S onnan hull a mély tengerbe.
A pornak vagyunk lakói, Az alacsony úti-pornak, Nincsen emberméltóságunk, Mint a féreg, csúszunk-mászunk, Mint a férget, eltipornak.
Jaj azoknak, jaj azoknak, Kiket magyar anyák szűltek, S kik hazájok pusztulását, Nemzetök végvonaglását Nem nézhetik egykedvűleg!
Pest, 1846. november 20. után |
|
|
|
|
|
|